Momentán

2009 november 3. | Szerző:

 Don’t drink and drive!



Just smoke, and fly!!!

Címkék:

Tele voltunk elettel….szabad volt a szivunk…

2009 október 20. | Szerző:

 Hiszel a csodában? Talán nincsenek is olyan távol, mint ahogy azt gondolod. Csodák ma is történnek, még akkor is, ha már csak a szemünknek és a racionalitásnak tudunk hinni.
Itt van, nézd:
Érezted már az elso tavaszi meleg szellot, ahogy simogat, és megdobbantja a szíved? Láttál már olyan sötétséget, amely már szinte puha és meleg volt, tömény és mégis képlékeny.Láttad már a nyári ékszaka csillagokkal teleszott egét, melyet millionyi hullócsillag tölt meg kívánságokkal? Ültél már a szobádban és hallgattad az esocseppek kopogását az ablakon? Vagy egy folyó partján, a köveken, hagyva, hogy a lábadat lassan mossa a víz? Láttad már a reggel elso napsugarait, mikor lustán, de felkel a nap és bubájba öltözteti a hegyek kontúrjait? VOlt már úgy, hogy féltél a vihartól, a dörgéstol, mégis vártad és csodáltad a villámok színét és alakját? Láttad már, hogy milyen színes a föld? Milyenek az elso virágok, az elso fakadó bimbó? Álltáll már a fák virágainak hulló szirmai között tavasszal és úgyérezted, hogy hatalmas hívihar vesz körül? Láttad már Velence színes és pompás karneváljait? Marocco forro homokját? Az északi fényt Izlandon? Madagaszkár elhagyott, magányos partjait? Színes, nyüzsgo piacokat, hol található minden, mi szemüszájnak ingere? ELhagyatott zugokat, ahol több is rejlik, mint azt a szem hinné? HAtalmas városokat, kivilágított betondzsungelt, ami sugárzik az élettol? Hóesést, amely olyan békés volt, hogy már-már menyországnak tunt? A szerencsét hozó szivárványt az eso után? Ültél már valaha le a fube, lesve, hogy tunik el a nap és hogyan színezi bíborrá az eget?
Láttad? Érezted? Megtörtént?
Hát persze…
Ezt mind megtapasztalhattad, átélhetted, lefényképezhetted… Ha csak a szemednek hiszel… ezeket akkor sem tagadhatod. Ez mind való, létezik. Akkor vajon nem csoda-e ez is? Vagy csak kiszámolt tudomány minden? Lehet-e?
A csodák itt vannak, egy karnyújtásnyira, az élet itt van, egy karnyújtásnyira… körbevesz minket… csak látni kell, csak engedni kell…
Mert az élet nem csupán komoly, nagyszabású beszédek sorozata, kiszámolt és bebizonyított, hanem egy hatalmas társasjáték tele meglepetéssel és mosollyal, szabadsággal és színnel, mert az élet, tele van élettel…

Címkék:

?!

2009 július 22. | Szerző:

 Ez egy falu. Csendes kis közösség. Az erdo közepén, a melegben, Afrikában. De lehet, hogy nincs meleg, hogy nem is Afrika, hogy nincs is erdo. Lehet csak mezo, huvös, óceáni szél, Írország partjainál. De ez egy falu. Mindenki ismer mindenkit, tudják, kinek, hogyan kell köszönni, és tudják mikor nem kell beleütni az orrot a más ügyeibe. Minden van itt és mindenki. Tipikusan. Mindenkinek megvan a maga kis háza és földje, amirol termést gyüjt. Ezt még a szomszéd faluban is tiszteletben tartják. A látogatók tudják kinek, mit szabad és hova lehet menni. Iratlan szabályok, de az írottaknál elobbre tartottak.

Van egy másik falu is. Lehet hogy már város, vagy egy egész ország. Különleges és egyedi módon vívta ki elismerését. Már a kezdetektol fogva csak tisztelték és csodálták. “Hisz ez példaértéku”, “Másokon is segít”, “A szabadság megtestesítoje” -mondogatták. Ha a legalapvetobb jogait, ha a szabadságát, az eszméit sértik meg, rögtön lázad, hangosan, mellveregetve tiltakozik. Nem, vagy pedig nagyon nehezen enged be új embert közösségébe, akik azt a változatosságot hoznák és tartanák fent, amiért ez a falu, nevezzük csak falunak, harcol. Nem is beszélve arról, hogy egymás elfogadása mennyire nagy erény számára. Az írott törvények a léte alapjai, bár ezeket rendszerint lehet úgy módosítani, hogy tetszetos legyen és felhatalmazzon néha elfogadhatatlan dolgokra. De ezek valahol elmaradnak… elrejtodnek. Kifele továbbra is villog a fényreklám izzó neoncsöveken, hogy ez a szabadság, hogy ilyen az egyenloség.

És elindulnak a lakói. Ok a vagányak és a meno gyerekek. Elindulnak mint hódítók vagy mint cégtulajdonosok, filmkészítok, leigázók, harcosok vagy ártatlan arcú, felsobbrenduségu komplexussal rendelkezo egyének. Mindenfelé mennek. Más falvakba, hogy megmutathassák, kik is ok valójában.

Meghódítják, felfedezik, leigázzák, felszabadítják, megmutatják és kimutatják. És közben kidobatják Sean-t a szülofalujában a kocsmából, utasítgatják Jake-et, hogy mit és hogyan tegyen, vagy ne tegyen ott, ahol o él és ahol o ismeri az illemet. Végül is ki neki a másik? SOha nem látta még. Lehet elviszi rabszolgának majd, de ha nem, akkor többet nem is látja rövid emberi léte során. Nem hatja meg, hogy mások, sot inkább ugyanazok a szabályok ebben a közösségben is mint az övében. O ugyanez ellen tiltakozott és harcolt… és teszi azt most is, ha vele történik mindez.

De vajon csak mert o az erosebb? Vagy mert több a pénze? Vagy jobban hallatja a hangját? …. Vagy csak fennebb került egy általa elképzelt ranglétrán és annak a tetejérol könnyü elfelejteni, hogy mi is az ami ide juttatott … De lehet, hogy már csak egy régi álom eszméi, mint valami betanult vers visszhangzódnak…már senki sem tudja miért, de mondja, már nem tudjuk mit jelent, mert oylan régi talán a nyelv…de még mondják, mert ez kell nekik. Ezt mondták, hogy ez kell nekik.

Ez még mindig egy falu, valahol az óceán partján, vagy túl az Óperencián. Lehet, hogy nem is történt ez olyan régen. Túlélték, ahogy lassan mindenki túléli, ha egyszer a lelkébe gázolnak, de nem értik: Miért lázadnak, lázadunk olyan eszmékért amiben nem hiszünk? Minek a nagy felhajtás, és ellenkezés, ha végül azt csináljuk, ami ellen valaha és mindig a szavunkat emeltük.

Címkék:

Szilágyi Domokos

2009 február 28. | Szerző:

Nem lett, mégse lett belõlem angyalka, tollsöprû-szárnyú,
sztaniol-gló-

riás, gyolcspendelyes, hercig, kicsi édes,

olyan, aminõket rettenetes módszerekkel gyártottak gólyamesegyártó


nagyanyáink,

méhükkel örökké bajlódó nagyanyák,
szegények, angyalgyártó kisiparo-

sok; – : mert bûnnek nem bûn, csak ama bizonyos eredendõ;
és

isten angyalkáit szaporítani talán még erény
is.

Nem lettem angyalka hát; sivalkodván, szárnyatlanul, de
meg szárnyta-

lanul is, úgy zuhantam, bukóröpülésben, íves
vinnyogással, a bizton-

ság kínzón-vakmerõ erejével, mint egy berepülõ-pilóta.


De nem sajnálok mást, csak a tollsöprû-szárnyat,
melynek hasznát veheti

az ember, ki meg akarja tisztítani e pókhálós századot.


Nem lett belõlem angyalka, szelíd, pendelyes, szöszi, ki
ott lebeg a világ

minden lebegõ pallója fölött, hogy vízbe ne pottyanjon
senki szelíd,

szöszi, kicsi édes,

óvja õket a túl sok fagyitól, elhallgatja elõlük
az angyalgyártás kis- és

nagyipari módszereit, estente mesét mond arról, hogy a
Sárkánynak

mind a hét feje tökkelütött, és különben
is a Sárkány csak arra jó,

hogy levágják neki mind a hét fejét,

mert, tudjátok, gyerekek, e világon csak a Sárkány
mulandó. Elég eny-

nyit tudnotok a mulandóságról.

Sem angyalka, de láng-pallosú kerub se lettem. A lángszórót
már a Pa-

radicsomban sem szerettem,

pedig ott még mily kezdetleges vala! Nagyjából nem volt
célja egyéb,

mint a sarki rendõrnek: pírosra állítani a lámpát.
Nos hát, nem lettem

sarki angyal,

s az vesse rám az elsõ követ, aki biztosan eltalál,
mert meghalni nem

szeretek, de ha muszáj: egyszer bõven elég.


Nem lettem angyalka; ördögöcske inkább: vigyori, szélhámos,
szemtelen,

kiszámíthatatlan, kaján, konok, utálatos, békételen,
békélhetetlen,

B12-lhetetlen,

figyeljetek, kislányok, kisfiúk, mielõtt elaludnátok,
elárulom nektek, hogy

az a Sárkány nem is olyan tökkelütött, s azt se
higgyétek, hogy

Meseország valami különös világ, mindennapi dolgok
történnek

ott is,

tegnap például vekkerszínû strandfelhõ úszott
a palatetõn s a walesi

hercegérsek elsõszülött fia szinkrofazotront szült
egy okker éjszakán,

de mire megjöttek a mentõk, elfolyt már a nehézvíz,


és képzelje, Mrs. WHO, három órát álltam
sorban kapcabetyárbecsületért

és mire odaértem, elfogyott,

ezenkívül egy washingtoni milliomos 200 000 dollárért
megvette Ferenc

Jóska Rhesus-faktorát, de egy gengszterbanda kilopta belõle
a go-

lyóscsapágyakat, hát nem egy bosszúság?

Pedig én hittem a pápa csalhatatlanságában, míg
ki nem derült, hogy

folliculinnal üzérkedik!

Alukáljatok, kislányok, kisfiúk, nem történt
semmi különös, nincs semmi

baj, mindezt csakúgy mondtam, mert épp eszembe jutott, bukó-


repülésben, a huszadik század közepén,

mert nem lettem angyal, az ördög vinne el engem; egyetlen tudomá-


nyom: az élveboncolás,

nézzétek ezt a ronda tetemet. Az enyém. Élõ
tetem, igen. Hagyjatok bé-

két a logikámnak.

Kecsesen megemelem koponyatetõm, nézzétek ezt a kopasz
agyvelõt,

hogy megkérgesedett, pedig még csak pár millió éves,


s hogy elkérgesedett! mennyi mindent kibírt, a nyavalyás,
mennyi min-

dent kibírt, ami – nem vele történt! Tudjátok-e,

hogy e pár millió év alatt hányszor fordult elõ


hogy minden becsületes embernek meg kellett volna õrülnie!
Ne cso-

dálkozzatok a primitív törzseken, melyek szentnek tartották
az õrül-

teket. Hát nézzétek e kérges, e becstelen agyvelõt,
kislányok, kis-

fiúk, s okuljatok. És

angyalkát egyet se lássak köztetek! Angyalkát, szöszit,
szelídet, gyolcs-

pendelyût, tollseprû-szárnyút, sztaniol-glóriásat,


és hagyjuk a sárkány-mesét, és nékem,
aki nem lettem angyal, tollsöprû-

szárnyú, sztaniol-glóriás, gyolcs-pendelyes, hercig,
kicsi édes

énnekem, aki bukórepülésben, íves sivalkodással,
a biztonság kínzón-

vakmerõ erejével zuhantam ide,

énnekem ne mondjátok, hogy “szeresd felebarátodat,
mint tenmagadat,

csak ennyit mondjatok:

“szeresd felebarátodat hasba lõni, mint tenmagadat; szeresd
felebarátodat

gázkamrába küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat
villa-

mosszékbe ültetni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat
arcul

köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra atombombát
dobni,

mint tenmagadra; szeress felebarátod húsán hízni,
mint tenmaga-

dén” – :

csak ennyit mondjatok, és akkor, bizony mondom, hiszek néktek,


én, az ördögöcske, aki zuhantam, kényszerleszállást
végeztem itt, közöt-

tetek, ezen a rögös, sziklás, gödrös, ismeretlen
terepen,

kényszerleszállást végeztem, és tudom, hogy
bele fogok halni.


Van egy jó barátom, vízirigó az illetõ,

megtanított, hogyan kell rohangálni az árban, kicsipegetni
mohos kövek
alól
a mindennapit. Neki, lám, eszébe sem jutott,
hogy lehetett volna angyalka, édes,
mennyei dolgokban járatos,
s megtaníthatott volna arra is például, hogy rövidebbre
tördeljem e soro-
kat, s akkor
nem kellene alábirizgálnom oly sok mohos követ.
Tudjátok, ha én ember volnék,
ember, ki arra kényszerült, hogy a világtörténelem
leghosszabb száza-
dában éljen
(leghosszabb, pedig még háromnegyede se telt el),
ha ember volnék, mondom,
szereznék egy talajgyalut, hogy kényelmes leszálló-pályát
készítsek el-
jövendõ kényszerleszállóknak.
Meg aztán ki tudja, milyen magasra jut el egy-egy gyaluforgács?

Címkék:

Nicolae Labis

2008 november 14. | Szerző:

           Az őz halála

 

A szárazság minden kis fuvalmat megölt,

lecsurgott a nap, és benne fürdött a föld.

Üresen izzott az ég odafönn.

Iszapot merített a kútból a vödör.

Az erdőkben, egyre sűrűbben, lángok,

lángok jártak vad és sátáni táncot.

 

Megyek apám után, bozóton, sűrűn által,

száraz ág tép, arcomat gally csapkodja;

az éhség hajtott őzvadászni minket

édesapámmal föl a Kárpátokba.

Szomjúság emésztett, fölforrt azon nyomban,

ha a csorgóból kőre hullt a víz,

mintha egy idegen bolygón, félig holtan,

megyek, mint akit csak a lába visz.

 

Ott álltunk lesben, hová még hallatszottak

a forrás szelíden zenélő hangjai,

ha leszáll a nap s helyébe jön a hold majd,

az őzek egyenként idesorakoznak

szomjukat oltani.

 

Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett:
csöndbe légy.

A szédítő víz milyen áttetszőn csordogál!

Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghal,
pedig

védi a törvény és a hagyomány.

 

Elmúlás sóhaja neszez a völgyben.

Milyen rettentő alkony úszik már odafenn,

vér foly a láthatárról s vereslik mellem,
mintha

belétörültem volna véres két kezem.

 

Mint az oltárláng, kéken égnek a pajzsikák,

pislognak közöttük kíváncsi csillagok,

jaj, hogy szeretném, erdő szép áldozatai,

ha nem hozna ma erre utatok.

 

Szökellve jött és hirtelen megállt,

félni látszott, ahogyan körülnézett,

s finom cimpáitól remegni kezdett tükre

a holdtól rezes forrás vizének.

 

Nedves szemében bizonytalanság volt,

tudtam, hogy meghal, s hogy az néki fáj,

úgy tűnt, egy mítoszt élek át, amelyben

őzzé vált egy gyönyörű szép leány.

Hátára, föntről a sápadt hold világa

meghervadt cseresznyevirágot permetélt,

jaj, hogy szerettem volna, ha elhibázza

apám puskája ez egyszer a célt.

 

De visszhangzott a völgy. Ô térdre roggyant,

fölkapta a fejét, imbolygón egy kicsit

a csillagokra nézett, majd leroskadt,

s pergette a vízre fekete gyöngyeit.

Egy kék madár röppent az ágak közé ekkor,

és az őz élete úgy suhant el, akár

az őszi égen sikoltozva szálló

és kihalt fészkét otthagyó madár.

 

Odabotorkáltam, s gyöngéden lefogtam

aganccsal védett, homályos szemét,

sápadtan s némán álltam föl mellőle,

apám ujjongott: van már hús elég!

 

Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: most
ihatsz.

A szédítő víz milyen sötéten csordogál!

Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghalt,
pedig

védte a törvény és a hagyomány.

De hiábavaló és idegen a törvény,

ha éhen fordulnál föl, hogyha nem ölnél,

a hagyomány s a sajnálat is talmi,

mikor húgom éhes, beteg s tán meg fog halni.

 

Az egyik cső még mindig füstölög.

Jaj, hogy száll a levél a fák között.

Apám tüzet rak, rémítő nagyot.

Jaj, az erdő is de megváltozott.

Kezem a fűben keres tétován

és ezüsthangú csengettyűt talál …

Majd apám a nyársról körömmel tépi szét

az őzike veséjét és szívét.

 

Mi az, hogy szív? Éhes vagyok! És élni akarok
én …

Bocsáss meg, kicsi szüzem. bocsáss meg, őzikém.

Álmos vagyok. A tűz de magas, de mély a
rengeteg!

Min tűnődsz, apám? Sírok. Nyelem a húst s a könnyeket.

Címkék:

Dilemma….

2008 szeptember 21. | Szerző:

Címkék:

….by HOFI

2008 szeptember 2. | Szerző:

  • – A temetőre az van kiírva: FELTÁMADUNK!
– Akkó má’ jobb a kocsma, me’ oda meg az, hogy SOSE HALUNK MEG.
  • – Művész úr, régen láttam!
– Ja, régen én is.
  • Anyósom fekszik az ágyon: – …Jaaaaj. …Meghalok… Egy pók mászik a plafonon… – Anyuka! Egyszerre csak egy dologgal tessék foglalkozni!
  • Szójapörkölt, szójakolbász, szójafasírozott, szólj a nővérkének, hogy befostam!
  • – What is this kerek?
– Zsömle, te barom!
  • Aztán jött a roham ám…
Mentem is az ágy alá.
Találkoztam két kacsával…
Az egyik kacsa az volt hogy jól élünk, …aztán tele lett az is…
  • Én vagyok a magyar népgazdaság. Azért vagyok felakasztva, mert így legalább úgy látszik, mintha állnék.
  • Hát, szélvédettnek szélvédett, de megmarad a büdös is… (A diliházas jelenetben megkérdezi Árpád vezért, miért a Kárpát–medencébe telepedett le a Honfoglaláskor.)
  • Az elvtársak kedveskednek az egyháznak. …hátha odaadja a perselyt.
  • Hidd el nekem, itt hármat foghatsz:
Kossuth–ot, Szabad Európát, meg a pofádat.
  • Az országnak nem most lett rossz!
Neeem.
Most vették észre!!!
  • A kapitalistáknak most rossz, nálunk meg azért nem jó…
  • Tudom ám, az MSZP–nek miért szegfű a jelképe!
Mert a szeghez kalapács kell, a fűhöz meg sarló!
  • Etessétek anyátokat!
  • Isten, Haza, Család! = Isten se megy Haza, amíg otthon van a Család…
  • A fociban az a lényeg, hogy a labdát, ahhoz passzold, akin ugyanolyan színű mez van, mint rajtad. Ja! És futni kell! A vízilabdában ezt már rég kitalálták: aki nem úszik – megfullad.
  • Te, ‘sti a feleségeddel hogyan csináljátok? Te vagy felül? – Nem, úgy tériszonyom van. – S’allú’? – Úgy meg fulladok. – S’ódarrú’? – Úgy meg nem látom a TV–t.
  • Te képzeld, a feleségem krumplipürét akart csinálni a rántotthúshoz, de amikor kiment a kamrába krumpliért, összeesett, és meghalt. – S’te, mit csináltál? – Há’ rizst.
  • Ezt én nem értem. Fogták, oszt puff, kirúgták a Postabank egész elnökségét. Orbán Viktor jött, menedzs–ment.
  • Nyugdíjas – álmában! – előveszi a hűtőből a töltött káposztát. Előveszi a gyufát, de az utolsó gyufaszál leesik a földre. Nagy nehezen lehajol érte, de ahogy felegyenesedik, beveri a fejét a szekrénybe. Felriad: a francba, ettem volna meg hidegen!…
  • Tee figyelj, a te feleséged hogy szeretkezik? – Van, aki dicséri, van aki nem…
  • Hé! Te! Nem ismersz meg? – Nem. Há ne mond má! Há nem mondtam. Mér, te ki vagy? – Hát nem emlékszel? – Nem. – Hát 56–ban együtt lőttük a pártházat! – Mikor? Melyiket? – Hát… mikor melyiket!
  • Ez itt a halló fiúk, halló lányok. Szeretettel köszöntök minden halló fiút és ló lányt! …izé halló lányt.
  • Super channel, Sky channel, Felejtsen el…
  • Csatorna?! Kanális! A csatornában nincs ennyi sz*r. (Véleménye az 1997–ben indult két országos kereskedelmi televízióról)
  • –Megismer?
Mire az eladó: –Nem.
–Én vagyok a vásárló!
  • Ez az új magyar üdítőital lett ez a – nem a Pepsi, dehogy –, a Deit. De itt meg köll innom, ha akarom, ha nem!
  • Tudod miért jó a kerekeskút? – Oda lehet tolni, ahol víz van.
  • Magyarországon az egy főre jutó bunkók száma: kettő.
  • A korrupció az, amiből mi kimaradunk.
  • Lenin engem már színesben álmodott. Mert mint tudjuk, az álom színes… a felkelés előtt.
  • Mindennek van határa, kivéve az emberi hülyeségnek és a Szovjetuniónak.
  • A világon az emberi ész van a legjobban szétosztva. Mindenki meg van győződve róla, hogy neki egy kicsivel több jutott.
  • Az élet olyan, mint a motor. Be kell rúgni, másként nem megy.
  • A háború után éjszakánként a falakra meszeltük: “Le az árdrágítókkal!” – Az a problémám, hogy maradt egy vödör mész.
  • Én elszabtam,
te elszabtad,
ő elszabta,
mi elszabtuk;
ha elszabtuk,
hát elszabtuk,
utólag már szabhatjuk
(szab–tara–raram… –hatjuk!).

  • Kell egy kis áramszünet
Időnként mindenkinek,
És aztán megint mehet
Minden tovább.
  • …a barát olyan, mint az esőkabát az előszobában. Amikor nincs szükség rá, „csendesen” meglapul a polcon, de amikor esik, a sötétben is megtalálom, hiszen OTT VAN!
  • Anyós: Te, Géza!? Mi durrant, az Izaura?
  • Fogadni mernék, ha a Videoton rakétákat gyártana, azon lehetne fogni a cseh 1–et meg a cseh 2–őt.
  • Mit ad Isten, illetve hogy – hogy nem, Elvtársak …
  • Hogy történt, kérdezi a rendőr:
Elvesztettem az R–Go´s lemezemet, meg Anyámnak az R–GO´s üvegit. Otthon mindenem megvan, van Hi–fi tornyom meg videóm, izgalomra vágytam.
– Na pubi! Ha legközelebb is izgalomra vágysz, ott van mindjárt a jobb kezed. Nem mondom babra munka … Aztán jön a bal alsó madárfogás és a végén nem kell szakítani.
A másik meg egy közművelt barom volt, azt mondja:
– Az ugy, ugy volt, hogy a pénzel a raboló, a pénzel elszáguldott egy Dácsiával.
Puff ezen bukott le, mert mivel tudjuk Elvtársak, a Dácsia az sok mindent tud. Szétrohad, szétesik, összetörik de speciell száguldani, azt nem.
  • Veszelka, veszel kabátot?
  • Vanyinya, vanyinya, vanyinyava …?!
– Brezsnyev Elvtárs, ez egy szép Meißeni porcelán
Brezsnyev: Vanyinya, vanyinya, vanyinyava …?!
– Brezsnyev Elvtárs, hát miért fordítja meg mindíg?
Brezsnyev: Keresem a tűt amivel kilehet tűzni.
  • Bedobom a bánatom a Dunába és a kedves szeretőmet utánna,
meg telt már a tarisznya, ….. lettél, …. lettél Mariska,
Jó a képviselő fánk, jaj de nagy lett a pofánk,
sírva vigad a Magyar, éljen a Dunakanyar,
…
  • Anyós: Te, Géza!? Tudod mi az ötvenegy és fél százalék? A tanácselnök meg az Anyja. Ö még fél.
  • Leérünk a mentőautóhoz, anyósom utólért. A két mentős mindjárt elájult, mivel előtte nem találkoztak.Mit mondott a mama, figyelj:
– Géza, személyazonossági nálad van, mert szokták kérni.
– Hogy az Istenbe!
De még nincs vége. Azt mondja erre:
– Puszit nem adsz?
Kész,puff!Kóma, kóma, a kómaasszony is.
  • Kérdezték anyósomtól,hogy:
– Mi baja volt a Gézának?
– Mint az Antall-kormánynak. Infrastruktúrája volt.
Az Istenbe beszél már bele, mama!
  • Tudod mit csinálok, ha kijózanodom? Berugok ,képzeld el! Te-tervgazdálkodás a lényege az egésznek.
  • Sovány, mér megint röhögsz, te. Amire én elkezdek fogyni, te már rég emlékmű leszel, ha akarod tudni.
Címkék:

RBD – Y no puedo olvidarte

2008 augusztus 31. | Szerző:

 En el silencio de mi habitación

aun siento el murmullo de tu voz 

Lastimándome como un dulce adiós,

dejándome vacío el corazon





Casi no duermo y he vuelto a fumar,

cada recuerdo es una lágrima

No se como hacer, para estar de pie,

siempre me digo que es la ultima vez





Y vuelvo a caer cuando pienso en ti, no soy nada sin ti





Y no puedo olvidarte si te veo en todas partes

Si en el último beso me robaste el aliento

Y no puedo olvidarte si te llevo en la sangre

Si en el último abrazo aun me pierdo despacio

Y no puedo olvidarte…

Y no puedo olvidarte…

Y no puedo olvidarte…

Y no puedo olvidarte…





No encuentro aun algun motivo yo

Para entender que todo termino



Intento salir de la soledad

Darle al destino una oportunidad





Mas vuelvo a caer cuando pienso en ti,

no soy nada sin ti





Y no puedo olvidarte si te veo en todas partes

Si en el último beso me robaste el aliento

Y no puedo olvidarte si te llevo en la sangre

Si en el último abrazo aun me pierdo despacio

Y no puedo olvidarte…

Y no puedo olvidarte…

Y no puedo olvidarte…

Y no puedo olvidarte…


No se como, no se cuando

Olvidarte me hace daño

No se como, no se cuando

Olvidarte me hace daño

Y no puedo olvidarte…

Y no puedo olvidarte…

Y no puedo olvidarte…

Y no puedo olvidarte… 

Címkék:

Ebből ma sem lesz tanulás…

2008 június 18. | Szerző:

 
Ma újra leültem a gép elé. Minden a szokásos: papírok szanaszét, rendetlenség, félig elcímzett borítékok, össze-vissza, mindenfelé heverő képek. Délután. Süt a nap. Annyira, de annyira szeretem a nyarat. Sajnos a fák zöldje az iróasztaltól nem látszik. Holnap kedd, vagy csütörtök…már nem is tudom milyen nap, minden csak kavarog, már az iskolában sem normális senki, minden csak pörög, forgolódik és keveredik. Bal oldalt francia tételek pihennek, jobb oldalt a történelem könyv. Egyik jobban integet, mint a másik, ám szívem egyikhez sem húz igazán. Talán ikább a magyart kéne tanulni.

12-es vagyok. Az élet ilyenkor kissé felborultnak látszik. Az önbizalom az…. az valahol messze szárnyal, és minden nap csak egyre messzebb repül, sosem vissza. Minden nap leülök a számítógép elé. Az embernek valahol, valahogy rendszereznie kell a gondolatait. Én itt tudom. Körbenézek és gyorsan összeáll a lista a fejemben. Rendet kéne csinálni, borítékot kéne még venni, az írószerem is kifogyóban, a képekből lehet még kéne rendeli, bár lehet, hogy jobb ha előbb újrarendszerezem őket. Immár legalább 327.-szer. És tanulni is kéne. Ám még a bankettre sincs kész a ruhám és már csak két hét van, a székelyruhát is ki kéne vasalni a ballagásra, és a szerenádolásra a nadrágomat. Harisnyám sincs olyan, ami ember elé való volna, anyunak is kéne egy kis segítség (a menüt készítjük elő), és a szobám is kész csatatér. És tanulni is kéne. De előbb még el kéne kérjem a dalok szövegét, amiket majd énekelünk, kifényezni a cipőt mert holnap este már indulunk, de ne felejtsek el magamhoz tenni néhány kottát, és holnapra az osztályfőnöknek a beigért igazolást. És tanulni is kéne.

Az életnek más lesz az értelme az utolsó hetekben. Nem kezd számítani az idő, felgyorsulnak a napok, mindenféle program egymásbacsúszik, egyik fontosabb a másiknál és minden fontosabb az iskolánál. Lassan minden elvész a részletekben. Nem az már a lényeg, hogy Ady verse milyen ritmusban íródott, sem hogy a román államnak hány alkotmánya volt, esetleg, hogy a francia ragozás milyen végződéssel jár, hanem, hogy melyik szalonban csinálatja az ember a haját, hány órakor kezdi el kifesteni magát, és, hogy az iskolánál maradjunk, milyen sebeséggel jut majd el A pontból (otthonról) B pontba ( a bankett helyszínére) ha figydelembevesszük, hogy eleve 10 perces késéssel indul, szembeszél fúj, és a ruhája válla folyton lecsúszik. A tanulás az még ráér. Lepuskázzuk, elfelejtjük, lesegítik, lemásoljuk a másikéról. A lehetőségek határtalanok.

Én egyre jobban elcsodálkozom magamon, mennyire visz magával az élet, a társadalom és az idő. Néha szeretnék mindent megállítani és nem azért, hogy több időm legyen henyélni, tanulni vagy bármit is csinálni, hanem, hogy meg tudjak állni egy percre és végignézzek azon ami velem történik és rendszerezhessem egy kicsit saját magamat. Nem lehet a csúcsforgalomban, a zsúfolt úton kutyát sétáltatni. Vagy semmi nem mozdul, vagy minden elsuhan melletted és egyik esetben sem jutsz semmire a saját céloddal. A naptár lassan ellenséggé válik. Sosem fájt még ennyire látni telni a napokat, mint most, amikor egyre többet kéne megtegyél, egyre többet vár el tőled mindenki, és egyre kevesebb az időd.

Hogy milyen lenni 12.-esnek? Mindenki ezzel kezdi már szeptember 15.-én, és egyre fokozódik a tartalma, ahogy telik az idő. Mindenképpen felemelő- szoktam mondani, fárasztó, érdekes, és vállatvonva próbálom gesztusaimmal kimagyarázni magam, de ez csak az tudja, aki már volt. Erre nem lehet felkészülni. És ugyan ez vonatkozik az év végi megmérettetésre is. Mikor szembejött velem még az év elején néhány, azóta már egyetemistává avanzsált, személy és legyintve megjegyezte, hogy az érettségi az nem is egy féllmetes, diákevő monstrum, akkor fájó arccal nézve rájuk mondtam, hogy könnyü annak aki már túl van rajta. Egyre kevésbé tudom elhinni, hogy a vizsga tényleg nem egy kínzó szörny. Az nem lehet. Biztosan bele fog törni 6 fogam és ha nem is a fél lábam, de a kislábujjamat majd ott kell hagynom, hogy átjöhessek. Hogy átjöhessek, és utána a másik felével beugrándozzak az oroszlán barlangjába, ahol egy újabb erős szörny vár, amit egyesek csak úgy hívnak felvételi.

Nem tudom, nem tudhatom mi lesz még. De az úgy nem lenne érdekes, ha tudnám. Egy ilyen, állítólag egyszerű, vizsga kell, hogy a sava-borsa az életnek érződhessen. Túlleszünk majd ezen is, és még sok minden máson, sokféle nehezebb akadályon, de legalább volt amiért élni. Egy cél, egy ígéret, egy akarat, egy bármi. Emléknek minden számít. Lesz majd mit mesélni. Egy mosolyt majd biztos csal az arcomra majd, talán 20 év múlva. Megmosolygom majd a buta, felesleges aggódást és a sok fontosnak tartott, végül is hasztalan előkészületet és a megkönnyebbülést és felismerést. Azt a mosolyt talán megéri….

Ajj, a csuda essen a szellőbe, mindent szedhetek össze most a földről. Borítékok, képek, kártyák, jegyzetek….jegyzetek…„Subiectul II, Limba franceza, varianta 2, La maison de mes reves”* …ezt is be kéne fejezni…de a kártyák, a ruhák….mi is volt a tétel címe? Álmaim háza? Hmm…erről eszembejutott, amikor 3 éve új házba költöztük, és akkor….



*Második tétel, Francia nyelv, kettes variáns, Álmaim háza.

Címkék:

Kányádi Sándor-Hajnali intermezzo

2008 március 3. | Szerző:

 Hajnal volt, jaj, csoda-hajnal:
fönn a hold,
lenn a föld,
középen a hajnalcsillag
tündökölt.
– Ha akarnád, fűzfa lennék,
mindig itt a parton állnék.
– Akarom, csak most ne menj el.
– Jaj, ki az ott:
– Csak egy árnyék.
– Ha akarnád, folyó lennék.
– Gát lennék, hogy ne mehess el.
– Fűzfa leszek, folyó leszek,
csak most, csak most még eressz el.
– Nem lát senki, csak a hold lát,
meg az az egy árva csillag.
– Jaj, a hold, a holdtól félek.
– Ne félj tőle, mindjárt itthagy.
– De ne hagyjon, jaj, ne hagyjon,
ne hagyjon a hold el engem,
fűzfád leszek, folyód leszek,
csak most, most eressz el engem.
– Fűzfám vagy már, folyóm vagy már,
partod vagyok, őrző gátad,
ne félj, ne félj, csak egy árnyék,
a virágok még nem látnak.

– Ne félj, ne félj, csak a harmat.
– Takard el a teleholdat.

Címkék:
« Régebbi bejegyzések

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!