Kányádi Sándor

2007 október 27. | Szerző: Palomaa |

Románc

Federico García Lorca elpattant húrjaira
szerezte egy magyar vándorénekes

keresgélt a repülőgép

fél szárnnyal a vizet szántva

míg a lagunák közt rálelt

a parázsló betonsávra

domborodott az ég kékje

homorult a földnek zöldje

mikor a gép alázökkent

fújtatva és dörömbölve

húzta a sok kis cölöpház

maga alá az árnyékát

rezegtek mint a bazári

fölhúzható bádog-békák

föld az éggel kék a zölddel

borult össze elalélva

szerelemtől részegülten

betűzgettem cartagena

delet ilyet soha én még

napot soha még így égni

hol a bokor víz és viskó

s még a beton is érzéki

félórát ha voltam nálad

míg egy kisded megszülethet

ameddig egy ismeretlent

elföldelnek elfelednek

kísértésbe szédítőbe

estem véled szerelembe

hogy maradjak viskóid közt

mindenkitől elfeledve

ittam fényed kéked zölded

a géphez gurított létra

tetejéről félórára

enyém voltál cartagena

fölszállóban már úgy rémlett

vityillóid rezegtetve

mindegyikben mintha egy-egy

szerelmespár ölelkezne

jaj elválnunk miért kellett

magadhoz mért nem öleltél

minden évszakom azóta

hóval borított hideg tél

egy napodért éjszakádért

cserébe mit vágyton-vágyok

adtam volna üdvösségem

az örökkévalóságot

ilyen bolond ki szerelmes

érzi hogy a szíve béna

belémsajdult sose látlak

többé viszont cartagena

s ittalak még színed fényed

amennyi talán elég lesz

itt a deres kárpátok közt

a közelgő öregséghez

hol a nap is a tiednek

csak lézengő halvány mása

kél és nyugszik emlékeztet

az egyszer-volt ragyogásra

ó a kéked ó a zölded

kékje zöldje víznek égnek

karib-tenger tüneménye

a neved is belémégett

nem gyógyít ki az idő sem

azon kapom magam néha

félhangosan szólongatlak

cartagena cartagena