Ebből ma sem lesz tanulás…

2008 június 18. | Szerző: Palomaa |

 
Ma újra leültem a gép elé. Minden a szokásos: papírok szanaszét, rendetlenség, félig elcímzett borítékok, össze-vissza, mindenfelé heverő képek. Délután. Süt a nap. Annyira, de annyira szeretem a nyarat. Sajnos a fák zöldje az iróasztaltól nem látszik. Holnap kedd, vagy csütörtök…már nem is tudom milyen nap, minden csak kavarog, már az iskolában sem normális senki, minden csak pörög, forgolódik és keveredik. Bal oldalt francia tételek pihennek, jobb oldalt a történelem könyv. Egyik jobban integet, mint a másik, ám szívem egyikhez sem húz igazán. Talán ikább a magyart kéne tanulni.

12-es vagyok. Az élet ilyenkor kissé felborultnak látszik. Az önbizalom az…. az valahol messze szárnyal, és minden nap csak egyre messzebb repül, sosem vissza. Minden nap leülök a számítógép elé. Az embernek valahol, valahogy rendszereznie kell a gondolatait. Én itt tudom. Körbenézek és gyorsan összeáll a lista a fejemben. Rendet kéne csinálni, borítékot kéne még venni, az írószerem is kifogyóban, a képekből lehet még kéne rendeli, bár lehet, hogy jobb ha előbb újrarendszerezem őket. Immár legalább 327.-szer. És tanulni is kéne. Ám még a bankettre sincs kész a ruhám és már csak két hét van, a székelyruhát is ki kéne vasalni a ballagásra, és a szerenádolásra a nadrágomat. Harisnyám sincs olyan, ami ember elé való volna, anyunak is kéne egy kis segítség (a menüt készítjük elő), és a szobám is kész csatatér. És tanulni is kéne. De előbb még el kéne kérjem a dalok szövegét, amiket majd énekelünk, kifényezni a cipőt mert holnap este már indulunk, de ne felejtsek el magamhoz tenni néhány kottát, és holnapra az osztályfőnöknek a beigért igazolást. És tanulni is kéne.

Az életnek más lesz az értelme az utolsó hetekben. Nem kezd számítani az idő, felgyorsulnak a napok, mindenféle program egymásbacsúszik, egyik fontosabb a másiknál és minden fontosabb az iskolánál. Lassan minden elvész a részletekben. Nem az már a lényeg, hogy Ady verse milyen ritmusban íródott, sem hogy a román államnak hány alkotmánya volt, esetleg, hogy a francia ragozás milyen végződéssel jár, hanem, hogy melyik szalonban csinálatja az ember a haját, hány órakor kezdi el kifesteni magát, és, hogy az iskolánál maradjunk, milyen sebeséggel jut majd el A pontból (otthonról) B pontba ( a bankett helyszínére) ha figydelembevesszük, hogy eleve 10 perces késéssel indul, szembeszél fúj, és a ruhája válla folyton lecsúszik. A tanulás az még ráér. Lepuskázzuk, elfelejtjük, lesegítik, lemásoljuk a másikéról. A lehetőségek határtalanok.

Én egyre jobban elcsodálkozom magamon, mennyire visz magával az élet, a társadalom és az idő. Néha szeretnék mindent megállítani és nem azért, hogy több időm legyen henyélni, tanulni vagy bármit is csinálni, hanem, hogy meg tudjak állni egy percre és végignézzek azon ami velem történik és rendszerezhessem egy kicsit saját magamat. Nem lehet a csúcsforgalomban, a zsúfolt úton kutyát sétáltatni. Vagy semmi nem mozdul, vagy minden elsuhan melletted és egyik esetben sem jutsz semmire a saját céloddal. A naptár lassan ellenséggé válik. Sosem fájt még ennyire látni telni a napokat, mint most, amikor egyre többet kéne megtegyél, egyre többet vár el tőled mindenki, és egyre kevesebb az időd.

Hogy milyen lenni 12.-esnek? Mindenki ezzel kezdi már szeptember 15.-én, és egyre fokozódik a tartalma, ahogy telik az idő. Mindenképpen felemelő- szoktam mondani, fárasztó, érdekes, és vállatvonva próbálom gesztusaimmal kimagyarázni magam, de ez csak az tudja, aki már volt. Erre nem lehet felkészülni. És ugyan ez vonatkozik az év végi megmérettetésre is. Mikor szembejött velem még az év elején néhány, azóta már egyetemistává avanzsált, személy és legyintve megjegyezte, hogy az érettségi az nem is egy féllmetes, diákevő monstrum, akkor fájó arccal nézve rájuk mondtam, hogy könnyü annak aki már túl van rajta. Egyre kevésbé tudom elhinni, hogy a vizsga tényleg nem egy kínzó szörny. Az nem lehet. Biztosan bele fog törni 6 fogam és ha nem is a fél lábam, de a kislábujjamat majd ott kell hagynom, hogy átjöhessek. Hogy átjöhessek, és utána a másik felével beugrándozzak az oroszlán barlangjába, ahol egy újabb erős szörny vár, amit egyesek csak úgy hívnak felvételi.

Nem tudom, nem tudhatom mi lesz még. De az úgy nem lenne érdekes, ha tudnám. Egy ilyen, állítólag egyszerű, vizsga kell, hogy a sava-borsa az életnek érződhessen. Túlleszünk majd ezen is, és még sok minden máson, sokféle nehezebb akadályon, de legalább volt amiért élni. Egy cél, egy ígéret, egy akarat, egy bármi. Emléknek minden számít. Lesz majd mit mesélni. Egy mosolyt majd biztos csal az arcomra majd, talán 20 év múlva. Megmosolygom majd a buta, felesleges aggódást és a sok fontosnak tartott, végül is hasztalan előkészületet és a megkönnyebbülést és felismerést. Azt a mosolyt talán megéri….

Ajj, a csuda essen a szellőbe, mindent szedhetek össze most a földről. Borítékok, képek, kártyák, jegyzetek….jegyzetek…„Subiectul II, Limba franceza, varianta 2, La maison de mes reves”* …ezt is be kéne fejezni…de a kártyák, a ruhák….mi is volt a tétel címe? Álmaim háza? Hmm…erről eszembejutott, amikor 3 éve új házba költöztük, és akkor….



*Második tétel, Francia nyelv, kettes variáns, Álmaim háza.