Nicolae Labis

2008 november 14. | Szerző: Palomaa |

           Az őz halála

 

A szárazság minden kis fuvalmat megölt,

lecsurgott a nap, és benne fürdött a föld.

Üresen izzott az ég odafönn.

Iszapot merített a kútból a vödör.

Az erdőkben, egyre sűrűbben, lángok,

lángok jártak vad és sátáni táncot.

 

Megyek apám után, bozóton, sűrűn által,

száraz ág tép, arcomat gally csapkodja;

az éhség hajtott őzvadászni minket

édesapámmal föl a Kárpátokba.

Szomjúság emésztett, fölforrt azon nyomban,

ha a csorgóból kőre hullt a víz,

mintha egy idegen bolygón, félig holtan,

megyek, mint akit csak a lába visz.

 

Ott álltunk lesben, hová még hallatszottak

a forrás szelíden zenélő hangjai,

ha leszáll a nap s helyébe jön a hold majd,

az őzek egyenként idesorakoznak

szomjukat oltani.

 

Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett:
csöndbe légy.

A szédítő víz milyen áttetszőn csordogál!

Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghal,
pedig

védi a törvény és a hagyomány.

 

Elmúlás sóhaja neszez a völgyben.

Milyen rettentő alkony úszik már odafenn,

vér foly a láthatárról s vereslik mellem,
mintha

belétörültem volna véres két kezem.

 

Mint az oltárláng, kéken égnek a pajzsikák,

pislognak közöttük kíváncsi csillagok,

jaj, hogy szeretném, erdő szép áldozatai,

ha nem hozna ma erre utatok.

 

Szökellve jött és hirtelen megállt,

félni látszott, ahogyan körülnézett,

s finom cimpáitól remegni kezdett tükre

a holdtól rezes forrás vizének.

 

Nedves szemében bizonytalanság volt,

tudtam, hogy meghal, s hogy az néki fáj,

úgy tűnt, egy mítoszt élek át, amelyben

őzzé vált egy gyönyörű szép leány.

Hátára, föntről a sápadt hold világa

meghervadt cseresznyevirágot permetélt,

jaj, hogy szerettem volna, ha elhibázza

apám puskája ez egyszer a célt.

 

De visszhangzott a völgy. Ô térdre roggyant,

fölkapta a fejét, imbolygón egy kicsit

a csillagokra nézett, majd leroskadt,

s pergette a vízre fekete gyöngyeit.

Egy kék madár röppent az ágak közé ekkor,

és az őz élete úgy suhant el, akár

az őszi égen sikoltozva szálló

és kihalt fészkét otthagyó madár.

 

Odabotorkáltam, s gyöngéden lefogtam

aganccsal védett, homályos szemét,

sápadtan s némán álltam föl mellőle,

apám ujjongott: van már hús elég!

 

Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: most
ihatsz.

A szédítő víz milyen sötéten csordogál!

Érzem szomjamban annak sorsát, ki meghalt,
pedig

védte a törvény és a hagyomány.

De hiábavaló és idegen a törvény,

ha éhen fordulnál föl, hogyha nem ölnél,

a hagyomány s a sajnálat is talmi,

mikor húgom éhes, beteg s tán meg fog halni.

 

Az egyik cső még mindig füstölög.

Jaj, hogy száll a levél a fák között.

Apám tüzet rak, rémítő nagyot.

Jaj, az erdő is de megváltozott.

Kezem a fűben keres tétován

és ezüsthangú csengettyűt talál …

Majd apám a nyársról körömmel tépi szét

az őzike veséjét és szívét.

 

Mi az, hogy szív? Éhes vagyok! És élni akarok
én …

Bocsáss meg, kicsi szüzem. bocsáss meg, őzikém.

Álmos vagyok. A tűz de magas, de mély a
rengeteg!

Min tűnődsz, apám? Sírok. Nyelem a húst s a könnyeket.