Szilágyi Domokos

Nem lett, mégse lett belõlem angyalka, tollsöprû-szárnyú,
sztaniol-gló-

riás, gyolcspendelyes, hercig, kicsi édes,

olyan, aminõket rettenetes módszerekkel gyártottak gólyamesegyártó


nagyanyáink,

méhükkel örökké bajlódó nagyanyák,
szegények, angyalgyártó kisiparo-

sok; – : mert bûnnek nem bûn, csak ama bizonyos eredendõ;
és

isten angyalkáit szaporítani talán még erény
is.

Nem lettem angyalka hát; sivalkodván, szárnyatlanul, de
meg szárnyta-

lanul is, úgy zuhantam, bukóröpülésben, íves
vinnyogással, a bizton-

ság kínzón-vakmerõ erejével, mint egy berepülõ-pilóta.


De nem sajnálok mást, csak a tollsöprû-szárnyat,
melynek hasznát veheti

az ember, ki meg akarja tisztítani e pókhálós századot.


Nem lett belõlem angyalka, szelíd, pendelyes, szöszi, ki
ott lebeg a világ

minden lebegõ pallója fölött, hogy vízbe ne pottyanjon
senki szelíd,

szöszi, kicsi édes,

óvja õket a túl sok fagyitól, elhallgatja elõlük
az angyalgyártás kis- és

nagyipari módszereit, estente mesét mond arról, hogy a
Sárkánynak

mind a hét feje tökkelütött, és különben
is a Sárkány csak arra jó,

hogy levágják neki mind a hét fejét,

mert, tudjátok, gyerekek, e világon csak a Sárkány
mulandó. Elég eny-

nyit tudnotok a mulandóságról.

Sem angyalka, de láng-pallosú kerub se lettem. A lángszórót
már a Pa-

radicsomban sem szerettem,

pedig ott még mily kezdetleges vala! Nagyjából nem volt
célja egyéb,

mint a sarki rendõrnek: pírosra állítani a lámpát.
Nos hát, nem lettem

sarki angyal,

s az vesse rám az elsõ követ, aki biztosan eltalál,
mert meghalni nem

szeretek, de ha muszáj: egyszer bõven elég.

Nem lettem angyalka; ördögöcske inkább: vigyori, szélhámos,
szemtelen,

kiszámíthatatlan, kaján, konok, utálatos, békételen,
békélhetetlen,

B12-lhetetlen,

figyeljetek, kislányok, kisfiúk, mielõtt elaludnátok,
elárulom nektek, hogy

az a Sárkány nem is olyan tökkelütött, s azt se
higgyétek, hogy

Meseország valami különös világ, mindennapi dolgok
történnek

ott is,

tegnap például vekkerszínû strandfelhõ úszott
a palatetõn s a walesi

hercegérsek elsõszülött fia szinkrofazotront szült
egy okker éjszakán,

de mire megjöttek a mentõk, elfolyt már a nehézvíz,


és képzelje, Mrs. WHO, három órát álltam
sorban kapcabetyárbecsületért

és mire odaértem, elfogyott,

ezenkívül egy washingtoni milliomos 200 000 dollárért
megvette Ferenc

Jóska Rhesus-faktorát, de egy gengszterbanda kilopta belõle
a go-

lyóscsapágyakat, hát nem egy bosszúság?

Pedig én hittem a pápa csalhatatlanságában, míg
ki nem derült, hogy

folliculinnal üzérkedik!

Alukáljatok, kislányok, kisfiúk, nem történt
semmi különös, nincs semmi

baj, mindezt csakúgy mondtam, mert épp eszembe jutott, bukó-


repülésben, a huszadik század közepén,

mert nem lettem angyal, az ördög vinne el engem; egyetlen tudomá-


nyom: az élveboncolás,

nézzétek ezt a ronda tetemet. Az enyém. Élõ
tetem, igen. Hagyjatok bé-

két a logikámnak.

Kecsesen megemelem koponyatetõm, nézzétek ezt a kopasz
agyvelõt,

hogy megkérgesedett, pedig még csak pár millió éves,


s hogy elkérgesedett! mennyi mindent kibírt, a nyavalyás,
mennyi min-

dent kibírt, ami – nem vele történt! Tudjátok-e,

hogy e pár millió év alatt hányszor fordult elõ


hogy minden becsületes embernek meg kellett volna õrülnie!
Ne cso-

dálkozzatok a primitív törzseken, melyek szentnek tartották
az õrül-

teket. Hát nézzétek e kérges, e becstelen agyvelõt,
kislányok, kis-

fiúk, s okuljatok. És

angyalkát egyet se lássak köztetek! Angyalkát, szöszit,
szelídet, gyolcs-

pendelyût, tollseprû-szárnyút, sztaniol-glóriásat,


és hagyjuk a sárkány-mesét, és nékem,
aki nem lettem angyal, tollsöprû-

szárnyú, sztaniol-glóriás, gyolcs-pendelyes, hercig,
kicsi édes

énnekem, aki bukórepülésben, íves sivalkodással,
a biztonság kínzón-

vakmerõ erejével zuhantam ide,

énnekem ne mondjátok, hogy “szeresd felebarátodat,
mint tenmagadat,

csak ennyit mondjatok:

“szeresd felebarátodat hasba lõni, mint tenmagadat; szeresd
felebarátodat

gázkamrába küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat
villa-

mosszékbe ültetni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat
arcul

köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra atombombát
dobni,

mint tenmagadra; szeress felebarátod húsán hízni,
mint tenmaga-

dén” – :

csak ennyit mondjatok, és akkor, bizony mondom, hiszek néktek,


én, az ördögöcske, aki zuhantam, kényszerleszállást
végeztem itt, közöt-

tetek, ezen a rögös, sziklás, gödrös, ismeretlen
terepen,

kényszerleszállást végeztem, és tudom, hogy
bele fogok halni.

Van egy jó barátom, vízirigó az illetõ,

megtanított, hogyan kell rohangálni az árban, kicsipegetni
mohos kövek
alól
a mindennapit. Neki, lám, eszébe sem jutott,
hogy lehetett volna angyalka, édes,
mennyei dolgokban járatos,
s megtaníthatott volna arra is például, hogy rövidebbre
tördeljem e soro-
kat, s akkor
nem kellene alábirizgálnom oly sok mohos követ.
Tudjátok, ha én ember volnék,
ember, ki arra kényszerült, hogy a világtörténelem
leghosszabb száza-
dában éljen
(leghosszabb, pedig még háromnegyede se telt el),
ha ember volnék, mondom,
szereznék egy talajgyalut, hogy kényelmes leszálló-pályát
készítsek el-
jövendõ kényszerleszállóknak.
Meg aztán ki tudja, milyen magasra jut el egy-egy gyaluforgács?